Sokan legyintenek, de ez komoly gond lesz: 2025-re az emberiség ötöde,
bő másfél milliárd ember fog olyan területeken élni, ahol vízhiány lesz.
Cảnh khô hạn ở Mỹ
2025-re az emberiség ötöde, bő másfél milliárd ember fog olyan
területeken élni, ami vízhiánnyal küszködik. "A következő közel-keleti
háború a víz miatt fog kitörni, nem a politika miatt",
mondta Butrosz-Gáli ENSZ-főtitkár 1985-ben, és ezt
azóta visszhangozzák
az utódai is. Észre sem vettük, de a vízháborúk már elindultak: Szíria,
Irak, a szunniták, az Iszlám Állam - a véres konfliktus
szakértők szerint
a vallásos színfalak mögött valójában a Tigris és Eufrátesz
vízkincseiért zajlik. A víz nélkül a sivatagos területen nincs élet. De
hosszú távon úgyis mindegy, a klímakutatók
számításai szerint a civilizáció bölcsőjének, a Termékeny Félholdnak legfeljebb egy évszázada lehet hátra a teljes kiszáradásig.
A víz,
mint erőforrás látszólag korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, elég
csak ránézni a földgömbre, víz borítja a háromnegyedét. Meg olykor csak
úgy magától esik az égből is. Évezredeken át valóban csak az igazán
sivatagos vidékeken élők értették, mekkora kincs is valójában a víz, de a
rohamos iparosodás és a túlnépesedés egyre több régióval ismerteti meg,
mi is az a vízhiány. A vízszükséglet a XX. század eleje óta már
megháromszorozódott.
A
híres műholdfotó-párost
az egykor fél Magyarország méretű, aztán pár évtized alatt kiszáradó
Aral-tóról mindenki ismeri, de hasonló a sorsa Afrikában a Csád-tónak
is: 25 ezer négyzetkilométerről 2000-re zsugorodott 30 év alatt,
miközben 70 millió embert szolgál ki vízzel. A Greenpeace
jelentése szerint
az elmúlt 20 évben Kínában háromezer kisebb-nagyobb tó száradt ki és
tűnt teljesen csak a Sárga-folyó vízgyűjtő területén. A Gangesz, a
Nílus, a Jangce több száz kilométeres szakaszokon biológiailag halott.
Az
előrejelzések azt mutatják,
hogy a következő harminc évben a világ legnagyobb folyói átlagosan
25-30 százalékos vízhozam-csökkenésen fognak átesni, és ennek a tragikus
következményei között csak egy a sorban, hogy a vízierőművek
áramtermelése megzuhan.
Az a helyzet, hogy nagyon nem állunk jól vízzel.
Eközben a vízfogyasztás meredeken nő. A
közismert példa
szerint egy szelet kenyér előállításához 40, egy hamburgeréhez viszont
2400 liter vízre van szükség. És nem elég, hogy egyre többen eszünk
kenyeret, de rohamosan nő azoknak a száma is, akik megengedhetik
magunknak olykor a hamburgert is.
Persze itt nem csak arról van szó, hogy többen vagyunk, többet
iszunk, mosunk és fürdünk; a legnagyobb fogyasztók a modern, öntözéses
mezőgazdaság, az állattenyésztés, az ipar. A vízhiány is először ezekre
lesz hatással. Az előrejelzések szerint 2050-re Kína és India rizs- és
búzatermelése a vízhiány miatt 30-50%-kal fog visszaesni, miközben az
igény a gabonára legalább 20%-kal nő majd. Az eredmény: a világ két
legnagyobb országa, ami ma önellátó ezekből az alapvető
élelmiszer-alapanyagokból, nagyjából
2-300 millió tonnás importra szorul majd. Ezzel két gond van:
- Nem nagyon lesz honnan importálni
- Az árak az egekbe emelkednek majd a kereslet-kínálat felborulása miatt
Ez automatikusan éhező százmilliókat
jelent, ezt a jelenséget pedig az emberiség eddig nemigen tudta másképp
kezelni, mint véres háborúkkal az erőforrásokért. A legfontosabb
erőforrás globálisan, amiért érdemes háborút indítani, még vagy tíz évig
nem a víz lesz,
állítja egy amerikai kormányjelentés.
2030-ra, amikor a világ vízigénye már közel másfélszeresen fogja
meghaladni a fenntarthatóan kitermelhető készletet, a Föld jelentős
részén a víz lesz az egyetlen ilyen erőforrás.
Ez tehát a borús, de szerencsére elég távoli jövő, amin a tudomány
még segíthet, például a zöld technológiák fejlesztésével, vagy valami
drasztikusan új, olcsó és környezetbarát tengervíz-lepárlási módszer
kitalálásával. A közeljövőben azonban úgy tűnik, elkerülhetetlenek
lesznek a vízkészletek miatt kitörő, kisebb-nagyobb konfliktusok. A
Guardian remek térképén
jól látszik, hogy a problémás zóna egy Kelet-Afrikától Délkelet-Ázsiáig
húzódó, hatalmas, félkör alakú sáv, ahol több mint egymilliárd ember
él.
Vízért olaj
A Közel-Keleten él a világ népességének
5%-a a világ ivóvízkészletének 1%-án.
Errefelé a háborúskodás a vízért egyáltalán nem elemzők riogatása a
jövőre nézve, hanem - ahogy Szíriában láthatjuk - a jelen, sőt
hagyomány. Részben a vízkészletekről szólt a hatnapos háború 1967-ben
Egyiptom és Izrael között, illetve teljes egészében annak előzménye, a
‘64 és ‘67 közötti
villongások
a Jordán folyó környékén Izrael, Libanon és Szíria között. Óriási
sivatagos területen néhány nagy folyó vízgyűjtői adják az
ivóvízkészletet egy csomó országnak, amelyeknek a népessége
robbanásszerűen nő - ez tökéletes alapfelállás a konfliktusokhoz.
A közel-kelti országok egyelőre
úgy oldják meg
a vízhiányukat, hogy a vízigényesebb élelmiszereket nem termelik, hanem
importálják, leginkább olajért cserébe. Már akinek van olaja. Ott van
például Jemen, akinek nemigen van. Az egy személyre eső vízfogyasztás
már most alig 200 köbméter évenként (a WHO 1000 köbméterben határozza
meg azt a szintet, ami alatt már vízhiányban él valaki), és a helyzet
csak rosszabb lesz: Szanaa, a főváros 5-6 éven belül teljesen ki fog
száradni. De a gazdagabb országoknál is
sötétek a kilátások,
Szaúd-Arábia vízfogyasztása például meghatszorozódott 25 év alatt, és a
következő 20 évben megint meg fog duplázódni. Abu-Dzabi kútjaiban még
40 évnyi víz van, és kész, kifogyott az ország. Líbia 20 milliárd
dollárt költött sivatagi, extrém mély kutak fúrására, de senki nem
tudja, meddig fognak kitartani.
És ezt a helyzetet fogja
felrúgni
a térség egyetlen, vízhiánnyal nem sújtott országa, Törökország, a
Tigris folyón épülő Ilisu-gáttal, a hozzá tartozó 10 milliárd köbméteres
víztározóval, és 1200 megawattos erőművel. Az építkezés 2006 óta zajlik
viták kereszttüzében, amelyek hatására az összes nemzetközi
finanszírozó és hitelező kihátrált a projekt mögül pár év alatt. A gát
elvileg idén készül el, és szakértők attól tartanak, hogy teljesen
tönkre fogja tenni Mezopotámia talajvízhelyzetét, főleg iraki és szíriai
területeken. Ahol már egyébként is háború dúl a vízért.
Az Iszlám Állam arra is odafigyelt, hogy
mind Irakban, mind Szíriában elfoglaljon olyan kulcsfontosságú
területeket, amik elengedhetetlenek hatalma fenntartásához: az
olajkitermelést és a vízellátást is uralmuk alá vonták. Szíriában a
kezükben volt a legnagyobb folyami gát az Aszad-tónál, míg Irakban övék
volt a gátrendszer Falludzsánál és Moszulnál is. Az sem véletlen, hogy
az Iszlám Állam előretörésekor komoly harcok folytak a moszuli gátnál,
aminek az elfoglalásával az IS ellenőrizni tudta volna a térség
vízkészleteit, sőt, hosszabb távon még Bagdad vízellátását is veszélybe
sodorhatta volna.
Vagy víz fog folyni, vagy vér
Pakisztán és India a két ország hivatalos megalakulása, 1947 után 15 éven belül három alkalommal vívott
háborút
a víz miatt, és a Kasmír hovatartozása mellett ez az állandó
diplomáciai viták és kisebb-nagyobb fegyveres villongások fő oka is. Az
alapfelállás
egyszerű: Pakisztán gazdasága nagyon nagy részben az Indusra és
mellékfolyóira épül, amelyek azonban Indiából érkeznek az ország
területére. Ahányszor csak India vízierőművet, víztározót, gátat épít a
nagyobb folyókra, az nagyon érzékenyen érinti Pakisztánt, némi túlzással
arról van szó, hogy az indiaiak bármikor elzárhatják Pakisztánban a
vízcsapot. És néha el is zárják. Cserébe Pakisztán is hasonlókat művel
az ő területéről Indiába folyó vizekkel.
Árvíz borította terület Pakisztánban
A két ország annak idején 1960-ban, több éves tárgyalássorozat végén
aláírt egy egyezményt, amivel gyakorlatilag felosztották egymás között a
folyókat: a Beas, a Ravi és a Sutlej lett Indiáé, az Indus, a Chenab és
a Jhelum Pakisztáné - azzal a kiegészítéssel, hogy India azért
használhatja a névleg pakisztáni folyókat a saját területén öntözésre,
áramtermelésre és közlekedésre. A
probléma
az, hogy a hatvanas évek elején még csak elképzelni sem tudták, hogy
pár évtizeddel később öntözés és áramtermelés címszó alatt mit lehet
majd művelni egy folyó vízhozamával, élővilágával és szennyezettségével.
Bár a helyzet többször eljutott már addig az elmúlt években, hogy a
felek kölcsönösen vízterroristának nevezzék a másikat, és megszülessenek
olyan jelszavak, hogy “
vagy víz fog folyni, vagy vér”,
elemzők egyelőre nem látnak reális esélyt arra, hogy a közeljövőben
háború törjön ki a víz miatt a két hatalmas ország között. Ami
mindannyiunk nagy szerencséje, ugyanis India és Pakisztán is rendelkezik
atomfegyverrel.
Kié a Nílus?
Hogy a Nílus Egyiptom számára az életet jelenti, azt már általánosban megtanultuk a történelemórákon. A folyó most éppen Afrika
legkomolyabb konfliktusforrásává növi ki magát,
ami nagy szó a polgárháborúkkal, népirtással, Boko Harammal sújtott
kontinensen. A Níluson eddig is épültek gátak és erőművek, tipikusan az
északi részen, Szudánban és Egyiptomban. Ez fog felborulni 2017-ben,
amikor várhatóan elkészül Afrika legnagyobb gátja és vízierőműve a
Kék-Níluson, Etiópiában, egy 67 milliárd köbméteres víztározóval. Az
olcsó energia a tervek szerint kiemeli majd Etiópiát a szegénységből, de
Szudán és Egyiptom már retteg, hogy mit művel majd a mezőgazdaságokkal,
és persze az ő erőműveikkel a Nílus lecsökkenő vízhozama. Ezt annyira
komolyan veszik, hogy a 2012-es Wikileaks-féle kiszivárgott követségi
iratokban szerepel egy terv, amiben a két ország arról egyeztet, hogy
közösen építsenek egy katonai repülőteret, ami kiinduló pont lehet majd
az etióp gát lebombázásához.
Vízháború, made in China
Kína az elmúlt évtizedek brutális tempójú
iparosodásának energiaigényét két forrásból fedezte: az irtózatosan
környezetszennyező szénerűművekből, és a vízierőművekből, amikből ma
több mint 85 ezer van az országban (pontosabban ennyi gát dolgozik az
erőművek alá). Amíg ezek az ország keleti részén épültek, mint például a
hírhedt Három Szoros, a világ legnagyobb erőműve, addig csak Kínának
okoztak helyrehozhatatlan környezeti károkat. Nagyjából tíz éve azonban
az erőműépítési láz
elérte a délkeleti Yunnan tartományt,
és a Mekongot, a világ tizedik legnagyobb folyóját. A Mekonggal az a
gond, hogy a Jangcéval és a Sárga-folyóval ellentétben nem csak kínai
területen folyik, vagyis ha a kínaiak tönkreteszik, azzal más
országoknak is keresztbe tesznek. És most éppen ez zajlik, főleg, mióta
megépült a
Xiaowan-gát, Kína harmadik legnagyobb vízierőműve (és most is még nyolc erőmű épül éppen a Mekong kínai szakaszán).
Majdnem teljesen kiszáradt már Kína legnagyobb édesvízű tava
A kínai erőművek Thaiföldtől Kambodzsáig, Laosztól Vietnamig okoznak
gondokat a halászatnak, a mezőgazdaságnak és a turizmusnak, és a dolog
csak most kezd igazán komolyra fordulni. Laosz ugyanis saját gát és
erőmű építését tervezi a Mekongon. A délkelet-ázsiai országok eddig
együtt próbáltak Kínával tárgyalni a folyó ügyében, de könnyen lehet,
hogy ez az egység a
Don Sahong gáttal szétesik. Egy magas rangú thaiföldi kormányhivatalnok erről ijesztő nyíltsággal így
nyilatkozott:
“Igen, természetesen háború lesz, az országok
harcolni fognak a vizükért, az emberek harcolni fognak, amikor elveszik
tőlük az ivóvizet. Vízháború lesz a konfliktusból Laosz, Thaiföld,
Kambodzsa, Mianmar között, csak várjuk ki.”
De nekünk van vizünk, ugye?
Hogy a vízhiány, és az abból kinövő
konfliktusok nem csak a harmadik világot érintik, arra a legjobb példa a
kaliforniai szárazság, vagy Las Vegas esete - a turistaparadicsom
vízkészletét biztosító Mead-tó lassan, de biztosan
kiszárad.
Los Angeles városa és a kelet-kaliforniai
Owens Valley farmerei már száz éve is komoly vitában álltak a városig
megépített vízvezeték miatt. Az egyre növekvő Los Angeles ugyanis idővel
már a helyi mezőgazdasági munkáktól szívta el kérlelhetetlenül a vizet,
az Owens-tavat pedig sikerült is néhány évtized alatt teljesen
kiszárítani. Los Angeles már a Mono-tavat is elkezdte kiszipolyozni, de
ott peres úton sikerült megakadályozni a teljes kiszáradást.
Összességében 14 olyan állam is van, amik már 2050-ben komoly
vízhiánnyal szembesülhetnek.

Magyarország a kedvező földrajzi fekvése miatt nem igazán érintett a
vízpánikban, akkor sem, ha messze nincsenek olyan tartalékaink, mint az
igazi víznagyhatalmaknak, Brazíliának, vagy Kanadának. De azért ne
örüljünk olyan nagyon, ha tényleg az édesvíz lesz az új olaj pár
évtizeden belül, és Magyarország vízsejkséggé válik, akkor is irdatlanul
meg fogjuk szívni azt, hogy több milliárd ember, teljes gazdaságok,
országok, régiók nem olyan szerencsések, mint mi, akik ivóvízzel húzzuk
le a vécét.
Hanula Zsolt/Index