Eljuthattam Észak-Koreába, lepratelepekre, Haitire, Afrika sivatagjaiba, soha egyetlen filmem, könyvfejezetem nem váltott ki akkora visszhangot, mint az, amely a Maros megyei Bözödújfaluról szólt. Az esztelen pusztítás jelképéről, a romániai diktatúra pusztításáról. Volt egy pici magyar falu. Több templomával, gyülekezeteivel hirdette a békés egymás mellett élést. Aztán egyszer csak jöttek Nicolae Ceaușescu emberei a falurombolás tervével. Víztározót akartak építeni a magyar falu helyére, oda, ahol 180 család háza állt.
Teherautók érkeztek, a megdöbbent emberek még ekkor sem akarták elhinni, hogy mindez igaz lehet. Voltak, akik sírtak, voltak, akik apjuk fejfájába kapaszkodtak a temetőben. Nem volt könyörület, nem volt menekvés. Bözödújfalura egy mesterséges víztározó vizét engedték, a házak a tó mélyére kerültek, csak a templomok tornyai lógtak ki a tóból. A jobbára idős embereket a közeli Erdőszentgyörgy blokkházaiba száműzték. A földhöz, állattartáshoz, erdőkhöz és mezőkhöz szokott falusiakat panellakásokba zárták. Többen közülük öngyilkosok lettek.
Amikor először ott jártam, még mindig síró, jajveszékelő nénikkel és bácsikkal találkoztam. Fagyos tél volt, a tavat vastag jég borította, amelyből egy helyen kiállt egy fakerítés, mellette férfiak pecáztak. Léket vágtak a jégbe, így lógatták bele a csalit a jéghideg vízbe. Egy nagykalapos gáborcigány a saját kertje felett horgászott. Mesélte, hogy pár éve felúszott a víz felszínére egy tulipános láda... Szóltak is annak az asszonynak, akié egykor volt. Szívem szakadt meg ott, a tó jegén, a templomok előtt, a tornyokat nézve. DE AKKOR MÉG ÁLLTAK!
Pár éve újra elutaztam oda. Álltam a megcsonkított templomtornyok előtt, és -bár ismertem a falu történetének szinte minden részletét- még mindig nem értettem semmit. Csorogtam a könnyem. Akkor még legalább álltak a tornyok. Aztán azok is beleomlottak a vízbe. Először az egyik, aztán a másik, a képen látható. A katolikus templom tornya.
Bözödújfalu ma már nem létező település. Ami megmaradt belőle, egy tó alján pihen. Történetről filmet forgattam és fejezetet írtam a Tizenkét pokoli történet című könyvemben. Rengeteg, tényleg rengeteg levelet, emailt, más üzenetet kaptam arról, hogy könyvemet olvasva hányan elutaztak oda emlékezni. Sokan voltak.
Nem szégyellem, megsirattam az ottani magyarságot, azokat a kedves embereket, akik szívszorítóan mesélték el ennek a kicsi falunak a történetét. Sirattam azt, hogy ez megtörténhetett, sirattam, hogy mindezt emberek tették emberekkel. Kiknek eltörölték múltját, történelmét. Csak az emlékek maradtak, szomorú mementóként.
Bözödújfalu egykori bejáratánál ma emlékmű áll, a következő magyar felirattal:
"A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma."
Én még jártam ott. Amikor még álltak a tornyok. Lelkemben ma is állnak, s állni is fognak, amíg csak élek!
Barátsággal: Tvrtko
No comments:
Post a Comment