A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja, a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike. A legnagyobb finnugor (és egyben uráli) nyelv. Legközelebbi rokonai a manysi és a hanti nyelv, majd utánuk az udmurt, a komi, a mari és a mordvin nyelvek. Vannak olyan vélemények, melyek szerint a moldvai csángó önálló nyelv - különösen annak északi, középkori változata -, így ez volna a magyar legközelebbi rokonnyelve.[1]
Noha a magyar és nemzetközi nyelvtudomány (így a Magyar Tudományos Akadémia is) bizonyított ténynek tekinti a magyar nyelv uráli (azon belül: finnugor) eredetét,[2] ezt többen vitatják, és álláspontjukat a legkülönfélébb elméletekkel próbálják alátámasztani (Alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról).
A magyar nyelv legtöbb beszélője Magyarországon él. Magyarországon kívül főleg a Kárpát-medence többi országában beszélik: Románia (főként Erdély), Szlovákia, Szerbia (a Vajdaság), Ukrajna (Kárpátalja), Horvátország, Szlovénia és Ausztria területén.
A magyar nyelv 1836 óta (az 1836. évi III. törvénycikk alapján) hivatalos nyelv Magyarországon, 1844 óta pedig (az 1844. évi II. törvénycikk alapján) az ország kizárólagos hivatalos nyelve. Az Európai Unió hivatalos nyelveinek egyike. Ezenkívül a magyar az egyik hivatalos nyelv a Vajdaságban, valamint Szlovénia három községében (Dobronak, Őrihodos és Lendva). A kisebbségi nyelvek jogait legutóbb 2011-ben szabályozták.[3] A magyar jelnyelvet 2009 novemberében tették hivatalossá,[4] ami 2010 júliusától érvényes.
A magyar nyelvet a világ nyelveinek sorában a 62. helyre teszik az anyanyelvi beszélők száma szerint. Európában a 14. legbeszéltebb nyelv,[5] valamint a legbeszéltebb olyan nyelv, amely nem az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik.
A magyar agglutináló, azaz ragozó nyelv. A magyar írásrendszer a latin ábécé bővített változata.
Beszélők száma
A magyar anyanyelvű személyek száma a világon becslések szerint 15 millió lehet. Az Európai Unióban közel 13 millió magyar anyanyelvű ember él, ebből 12,5 millió a Kárpát-medencében. A többi európai országban, Izraelt is ide számítva 500 ezer, Európán kívül becslések szerint közel 2 millió a magyar anyanyelvűek száma, ebből 1,8 millió az Amerikai kontinensen (USA: 1,4 millió, Kanada: 315 ezer, Dél-Amerika: 100-120 ezer), Ausztrália és Óceánia: 65-70 ezer, Ázsia: kb. 30 ezer, Afrika: 10-30 ezer, akik közül azonban otthonában már nem mindenki használja a magyar nyelvet. További 2 millióan beszélik a magyart második nyelvként, elsősorban a Kárpát-medence országaiban.
A magyarul beszélő magyarok száma Magyarországon 1970-ben 10,3 millió, 1980-ban 10,64 millió; országhatáron kívül 1970-ben 5,9 millió, 1980-ban 6,07 millió; a világon 1970-ben 16,2 millió, 1980-ban 16,71 millió volt.[6]
Besorolás
A magyar nyelv a jelenlegi uralkodó álláspont szerint az uráli nyelvcsaládba, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozik. Az ugor és a finn-permi nyelvek közti hasonlóságot már 1717-ben felfedezték, de a magyar pontos besorolása még a 18. és 19. században is vitákra adott okot, lényegében politikai okokból: a finnugor származás híveinél az ős-európaiság, az altaji eredet támogatóinál pedig a nagy keleti kultúrnépekkel való rokonság volt befolyásoló tényező. Ma az uráli nyelvcsalád a világ egyik legjobban feltérképezett és alátámasztott nyelvcsaládjának számít, az indoeurópai és az ausztronéz mellett.
A nyelvtani rendszer hasonlóságain kívül számos rendszeres hangmegfelelés fedezhető fel a magyar és a többi ugor nyelv között az alapszókincsben. Például, a magyar /a:/ a hanti/o/-nak felel meg bizonyos helyzetekben; a magyar /h/ a hanti /x/-nak; és a szóvégi magyar /z/ a szóvégi hanti /t/-nek. Ezeket több példa is alátámasztja, mint a ház – xot és a száz – sot párok. Az ugor és finn-permi nyelvek közti távolság jelentősen nagyobb, de a megfelelések szintén szabályszerűek.
A magyar nyelv eredetével kapcsolatban léteznek más alternatív elképzelések is, ezeket azonban a nyelvészet nem tekinti tudományosan megalapozott elméleteknek (lásd: alternatív nyelv-összehasonlítás).
Ősmagyar kor
A finnugrisztika kutatásai szerint a magyar nyelv legközelebbi rokonaitól mintegy 3000 éve válhatott el, így a nyelv története az i. e. 11-10. század tájékán kezdődött. Az i. e. 1. évezred-i. sz. 1. évezredet felölelő korszak az ősmagyar kor. A magyarok – a feltételezések szerint – fokozatosan megváltoztatták életmódjukat, letelepedett vadászokból nomád állattenyésztők lettek, talán a hasonló életmódot folytató iráni népekkel való kapcsolatteremtés nyomán. Legfontosabb állataikat a ló, a juh és a szarvasmarha képezhette. Írásos emlékek e kezdeti korból nem maradtak fent, de a kutatások megállapítottak néhány egykorú kölcsönszót, mint a török nyelvekből vagy a permi nyelvekből. Egyesek szerint permi eredetű a főnévi igenév ‑ni képzője (-nü), annak ellenére, hogy a török nyelvben -mek és -mak,[7] a csuvasban pedig -me és -ma,[8] hangrendtől függően.
Ómagyar kor
A magyarság Kárpát-medencébe költözése 895 körül fejeződött be. Ezzel a magyar nyelv életében kezdetét vette az ómagyar kor. A magyarság kapcsolatba került a szlávokkal, ami számos szláv szó átvételével járt együtt,[9][10][11] például a mák[12] vagy a karácsony. A hatás kölcsönös volt: magyar eredetű szó a horvát čizma, illetve a szerb ašov.
A nyelv első emlékei (leginkább személy- és helynevek) a 10. századból származnak. Vékony Gábor szerint a honfoglaló törzsek között már korábban is ismert lehetett az írás fogalma, amit szerinte alátámaszt a betű és írás szó etimológiája, illetve a székely-magyar rovásírás és a kárpát-medencei rovásírás léte.[13]
Az 1000-ben létrejövő Magyar Királyságban a középkori szokásoknak megfelelően jelentős szerepet játszott a latin nyelv; a magyar nyelvre is hatást gyakorolt, főként a kereszténység és az oktatás szókincse kapcsán.
A magyar nyelv legkorábbi, máig fennmaradt szövege a Halotti beszéd, amely az 1190-es években született. Az irodalomtörténészek azonban feltételezik, hogy magyar nyelvű irodalom már korábban is létezhetett. A magyar költészetlegkorábbi példája az 1300 körüli Ómagyar Mária-siralom. Irodalmunk ezeknél jelentősebb alkotásai a 14. századból és az azt követő időkből maradtak ránk, az első magyar nyelvű bibliafordítás, a Huszita Biblia pedig az 1430-as évekből.
A korszak nyelvi változásai közül kiemelendő, hogy a diftongusok fokozatosan kivesztek a nyelv legnagyobb területén, és számos névutó átalakult toldalékká, mint a reá (1055: utu reá, később: útra.) A tő végi magánhangzók lekopása és a magánhangzó-harmónia megjelenése is ekkorra tehető. Kiterjedtebb volt az igeidők rendszere, különösen sok segédige volt használatos.
Középmagyar kor
A humanizmus és a reformáció az anyanyelvűségre való törekvéssel sokat segített a magyar nyelv egységesítésében. A török hódoltság idején nagyon sok jövevényszavunk keletkezett. A könyvnyomtatás és az iskolarendszerek kialakulása is erősen hozzájárult a nyelv fejlődéséhez, ui. pl. a debreceni könyvtárba külföldről hoztak könyveket a tanulmányaikat befejező diákok. Az első teljesen magyar nyelvű könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban Komjáti Benedektől, címe Az zenth Paal leueley magyar nyeluen. A 17. századi magyarra már meglehetősen hasonlít a mai formája, de még hiányzott az irodalmi nyelv, így minden író a saját nyelvjárását használta műveiben. Megvolt és továbbra is fennmaradt az elbeszélő múlt idő (beszéle), de ennek szerepe egyre kevésbé lett megkülönböztethető az egyszerű múlt időétől (beszélt), a 19. századra már csupán a választékosság kedvéért használták.
Újmagyar kor
A 18. században a magyar felvilágosodás kényszerült felismerni, hogy az anyanyelv alkalmatlan a tudományos értekezések latinizmusmentes előadására, és a szókincs sem elég választékos a megnövekedett irodalmi igények kielégítésére. Ennek következtében írók egy csoportja, köztük kiemelkedően Kazinczy Ferenc elkezdte a magyar szóanyag kibővítését, megújítását. Néhány szót lerövidítettek (győzedelem > győzelem), számos nyelvjárási szót elterjesztettek az egész nyelvterületen (például cselleng), kihalt szavakat feltámasztottak (például dísz), és természetesen sok szót a képzők segítségével hoztak létre. Néhány kevésbé gyakran használt eljárás is ismert. Ezt a mozgalmat nevezzük a nyelvújításnak, amely több mint tízezer szóval gyarapította a szókincset, s még világviszonylatban is kiemelkedően sikeres nyelvpolitikának tekinthető.
A magyar 1836 óta Magyarország hivatalos nyelve, a latin nyelv helyét fokozatosan átvéve,[14][15] 1844-től pedig kizárólagosan használandó, sajátos esetekben a nemzetiségek nyelvét is megengedve.
A 19. és 20. század a nyelv még további egységesülését hozta magával, és a nyelvjárások közti, eredetileg sem túl jelentős különbségek tovább csökkentek.
Írás
A magyart jelenleg a latin ábécé magyar változatával írják. Helyesírásában a legfontosabb elvként érvényesül az értelemtükröző írásmód. Második, ennek alárendelt általánosság a fonetikus írásmód, vagyis a leírt szövegből különösebb előismeretek nélkül is könnyen kikövetkeztethető a megközelítőleg helyes kiejtés. A latin ábécé betűi mellett helyesírásunk több ékezettel kiegészített írásjegyet használ a magánhangzók jelölésére.
A mássalhangzók egy részét kétjegyű betűkkel jelöli. A palatalizáció jele általában a palatalizálatlan mássalhangzó betűje mellé helyezett <y>. Ennek megfelelően viselkedik az /ɲ/ <ny> jele, valamint a /c/ <ty>-je. Helyesírása egyik érdekessége, hogy a legtöbb európai nyelvvel szemben az /ʃ/ jele az <s>, és az /s/-é az <sz>. Minden kétjegyű betűt egy betűnek tekintünk, és így elválasztás során elválaszthatatlanok. Egyetlen háromjegyű betű létezik, ez a <dzs>. Hagyományból használatos az <ly>, ami a mára a nyelvterület legnagyobb részén kiveszett /ʎ/-t jelölte; mai fonetikai értéke /j/.
Ha a mássalhangzó a beszédben megnyúlik, kétjegyű betűjele az írásban háromjegyűvé válik: asszony. Összetett szavaknál ezzel szemben az esetleg egymás mellé kerülő két azonos többjegyű betűt nem vonjuk össze: jegygyűrű.
A hangsúly mindig az első szótagra esik. Hosszú szavakban a páratlan sorszámú szótagok mellékhangsúlyt kapnak. A magánhangzók hosszúságát írásban jobban megkülönböztetjük, mint szóban: az a, á, e, é kivételével a rövid és hosszú magánhangzók között egyre kisebb a különbség. Az á nem egyezik a hosszú a-val, az é nem egy hosszú e. A magánhangzók hosszúságát írásban ékezetek jelölik, jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak.
Egyes nyelvjárások használják az é rövid változatát is, amit néha így jelölnek: ë. Kodály Zoltán támogatta ezt a hangot, így a népdalos könyvek gyakran jelölik.
Ábécé
A kiterjesztett, teljes magyar ábécé a következő:
- a á b c cs d dz dzs e é f g gy h i í j k l ly m n ny o ó ö ő p q r s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs
- A Á B C Cs D Dz Dzs E É F G Gy H I Í J K L Ly M N Ny O Ó Ö Ő P Q R S Sz T Ty U Ú Ü Ű V W X Y Z Zs
A helyesírás többnyire követi a kiejtést, de mégis nagyon bonyolult. Vannak szavak, amelyek kiejtése eltér egyes nyelvjárásokban, ezek írásmódja a kiejtéstől független. Az összetételek, szókapcsolatok, egyes tulajdonnevek, tulajdonnévből képzett melléknevek, helyesírása nem triviális. Történeti okokból a j hang egyes szavakban j-nek, másokban ly-nek írandó, de ezek egy szóban is előfordulhatnak.
Hagyományos hangjelölés nevekben
A magyar helyesírás hagyományőrző vonása szerint egyes tulajdonnevekben bizonyos hangokat a mai helyesírástól különböző módon írunk. A következő táblázatok ezeket mutatják be:
| Hagyományos írásmód | Kiejtés |
|---|---|
| sch | s |
| sc | sz |
| ch | cs |
| ts | cs |
| cz | c |
| tz | c |
| gh | g |
| th | t |
| lh | l |
| nh | n |
| Hagyományos írásmód | Kiejtés |
|---|---|
| aa | á |
| ee | é |
| ie | í |
| eö | ö |
| ew | ö |
| oo | ó |
| iü | ü |
| iw | ü |
| uo | ú |
| y | i |
| ý | í |
| Név | Kiejtés |
|---|---|
| Madách | Madács |
| Széchenyi | Szécsényi |
| Batthyány | Battyányi |
| Thököly | Tököli |
| Weöres Sándor | Vörös |
| Eötvös | Ötvös |
| Cházár | Császár |
| Czukor | Cukor |
| Gaál | Gál |
| Veér | Vér |
| Soós | Sós |
| Thewrewk | Török |
| Dayka (Gábor) | Dajka |
Érdekes példa a Dessewffy vezetéknév, aminek helyes kiejtése Dezsőfi.
A zs-hang jelölésére hagyományosan használatos az s-betű (Dósa-Dózsa , Jósika-Józsika, Kolos(s)y-Kolozsi Osváth-Ozsvát, Rósa-Rózsa, Sigray-Zsigrai)
Nyelvjárások
A magyar nyelvjárási különbségek főképpen a hangállományban jelennek meg, kisebb mértékben a szókincsben, és még kevésbé a nyelvtanban. Az elsőre jellemző példa a déli nyelvjárás erőteljes ö-zése, például szöm (szem); a másodikra az, hogy bizonyos vidékeken a zsír kiolvasztásakor fennmaradó szalonna neve a töpörtyű (tepertő), máshol csörge, pörc, pörke. A nyelvtan terén található eltérések igen marginálisak – példaként szolgálhat az, hogy a kicsinyítőképzők használata tájanként eltérhet: ruhika (Sárköz), kendőcse(Tolna megye), kicsinkó (Erdély).
A nyugati nyelvjárás Győr-Moson-Sopron , Vas, Zala, részben Veszprém megye területén használatos (a Szigetköz kivételével). Kisebb egységei a Rábaköz, Felsőőrvidék, Őrség, Göcsej és Hetés nyelvváltozatai. Különbséget tesz a zárt ë és a nyílt e között, de az utóbbi a máshol szokásosnál még nyíltabb. A hosszú ú, ű csekély megterhelésű. A nyelvjárás enyhén ö-ző, a söpör, vödör alakok használatosak a keleten megszokott seper, veder alakokkal szemben. A köznyelvi ó, ő, é helyén nyitódó típusú kettőshangzók vannak jelen: vuot, juoszág, üdüő, kiët, kiëz. Gyakori az n palatalizálódása: csinyál, szappany. Az á utáni szótag a hangja helyett o van: szároz, házos. Rendszeresen előfordul a hiátus e nyelvjárásban: koacs (kovács). Több határozórag nem illeszkedik: borrel, bottel, embernál, Göcsejben előfordul a tővéghangzók elhagyása: kináto (kínálta).
A dunántúli nyelvjárás a nyugati nyelvjárásterület és a Duna észak-déli vonala között helyezkedik el. Nyelvjárási jelenségeinek nagy része azonos a nyugatiéival. A legfőbb eltérés az, hogy itt hiányoznak a diftongusok. Északnyugati és déli része l-ező (foló, góló), a keleti része j-ző (fojó, gója). A határozott névelő a Mátyusföldön és a Csallóközben ritkább, mint a Dunántúlon, a Szigetközben és a Dunától északra pedig egyalakú: a ablak.
A déli nyelvjáráshoz tartozik a Dunántúl Marcali-Kaposvár-Szekszárd vonalától délre eső része, illetve a Duna–Tisza köze sávosan. A terület nyelvjárása meglehetősen sokszínű, csak az ö-zés közös vonás benne. Az ë-zés főleg a dunántúli és nyugati területeken van jelen. Somogyban és az Ormánságban záródó kettőshangzókat találunk: ou, öü, ëi; másutt helyettük ó, ő, é van. Szlavóniában illabiális ă-t használnak.
A tiszai nyelvjárás a Duna-Tisza közén az előbbi nyelvjárással sávosan váltakozva, a Tisza, a Körösök, a Berettyó vidékén, Szolnok közelében, illetve Hajdú-Bihar és Békés megyedélnyugati részén használatos. Jellemző vonása az ë-zés és az í-zés. Különbséget tesz az ë és e fonémák között: embër. Az l, r, j nyújtó hatású zárt szótagban: óldal, gőrbe. A köznyelvi ó, ö, é helyén nagyobb, keleti felében záródó típusú kettőshangzók vannak: jou, vout, őüriz, kéiz. Heves megyében is általánosak a tehen, kerek, kötel, eger jellegű névszótövek.
Az északnyugati vagy palóc nyelvjárás a Budapest-Cegléd-Szolnok vonaltól északra van használatban, keleten a Tisza alkotja határát. A vidék középső része a jellegzetes palócnyelvterület, a többi vidékén fokozatosan a környező nyelvjárások hatásai érvényesülnek. Jellemzője a nagyfokú illabialitás – ennek következménye, hogy az i, ë, ă hangok megterhelése nagy. Elszórtan előfordulnak diftongusok is, ezek: uo, üö, ië; ou, üö, ëi. Leginkább a középső vidéken és Nyitra környékén még használatos az <ly> betű eredeti hangértéke, az /ʎ/: folyó, hely. Sokfelé jellemző a t, d, l, n hangok palatalizációja i, ü előtt. Az asszimiláció nagyon erős: erre példa, hogy a mëg- igekötő g-je hasonul az ige első mássalhangzójához: mëttölt, mëffog.
Az északkeleti nyelvjárás területéhez tartozik Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megye nagy része, illetve a szomszédos országokban északra és északkeletre hozzájuk csatlakozó vidékek zöme. Az egész terület jellemző sajátsága az e-zés, az ë hang nem létezik. Nagy részén előfordulnak a kettőshangzók: kéiz, kőü. A nyelvjárás erősen illabiális: sēr, seper, csepp. A j-zés a köznyelvinél is erősebb fokú. A felszólító mód az udvarias beszédben mindig ikes ragozású: üjjík le!'
A mezőségi nyelvjárást az erdélyi magyarság beszéli a székelyek kivételével, fő területe Kolozsvár, Kalotaszeg, Torda, Dés vidéke és a Maros mente. Legfőbb vonása a nyílt magánhangzós jellege. Máshol ismeretlen az itt használt /œ/ hang (alsó nyelvállású ö), például tœrœkbúza, gœdœr. Egyes vidékeken használják a -ni, -nul családragot: Bélánul(=Béláékhoz.) Előfordul még az elbeszélő múlt idő (beszéle) is.
A székely nyelvjárás a Székelyföld vidékén használatos. Ë-ző, ö-ző és e-ző, egyes részeken nyitódó és záródó diftongusok is vannak. Az l, r, j nyújtó hatása érvényesül. Általánosak a tehen, kerek, kötel, eger jellegű névszótövek. Bizonyos vidékeken a -val, -vel rag nem hasonul: kézvel, lábval. Az ikes igék ragozása megőrződött, az igeidők gazdagsága jellemző: írá, ír vala, írt vala stb. A székelyek nyelvéhez hasonló, de még ősibb a csángó nyelvjárás, amellyel kapcsolatban kiemelendő az ún. sziszegés: az elöl és hátrább képzett sziszegő hangok és az affrikáták egy közbülső hangban olvadnak össze. Mind a székelyek, mind a csángók számos tájszót használnak.
Szókincs
A magyar nyelv szókincse a szótöveket tekintve kb. 21%-ban finnugor eredetű,[16] – amely állítással ellentétben áll, hogy mára már mindössze 400–450 szótőről állítható a finnugor származás. Erre példák a víz, a vér, és a fej szavak, amelyek indoeurópai és török rokonsága is megvan. A finnugor rokonságra utalnak a kettő, három, négy szavak is – míg az egy, hat, hét, tíz nem. Emellett számos iráni, türk, szláv, latin, német, francia, olasz, angol, és török eredetű szó található nyelvünkben.
A magyar nyelv hatása más nyelvekre
Nagyobb számú magyar jövevényszó a következő nyelvekben található: horvát nyelv, a német nyelv dunai sváb nyelvjárása, cigány nyelv kárpáti cigány és oláhcigány nyelvjárásai, román nyelv, ruszin nyelv, a szerb nyelv egyes nyelvjárásai, szlovák nyelv.
| cipela (cipő) | lopov (lop, jelentése: tolvaj) |
| čizma (csizma) | lopta (labda) |
| gaće (gatya) | puška (puska) |
| kamata (kamat) | soba (szoba) |
| karika (karika) | šator (sátor) |
| kip (kép) | šogor (sógor, hozzánk a német der Schwagerből jött) |
| kočija (kocsi) | teret (teher) |
És még a szerb nyelv: џак [džak] (zsák)
Ide sorolható a főként művész körökben használt remek-djelo is.
A következő példamondat 13 magyarból átvett szót tartalmaz:
- »Šogor je obukao bundu, uzeo ašov i sablju pa izašao pred gazdu u kočiji. Šogorica je dotle u sobi kuhala gulaš i pekla palačinke, opasana pregačom i kose svezane u punđu, kako bi što bolje ugostila njegove pajdaše.«
- A sógor felvette a bundát, ásót és szablyát vett magához, majd kocsival az úrhoz (gazdához) utazott. A sógornő, aki szoknyát hordott, és haját fonatba kötötte össze, időközben a szobában gulyást főzött és palacsintát sütött, hogy a sógor pajtásainak lehetőleg jó dolguk legyen.
A horvátban a legtöbb szónak van más eredetű megfelelője is, azonban Szlavóniában tipikus az ilyen beszédmód. Sok, ma sajátosan horvátnak számító kifejezés magyar eredetű tükörfordítás. Példák: 'povjerenstvo (bizottság), brzojav (sürgöny), prethodnica (elővéd), kolodvor (pályaudvar), časnik (tiszt). A željeznica (vasút) szóalkotási módja származtatható a német nyelvből is.[19] Horvátországban egyes települések a magyar vár szót tartalmazzák, így Vukovar, Varaždin vagy Bjelovar.
No comments:
Post a Comment