Van az a szólás, hogy valakinek cérnaszálon függ az élete. Mintha kard lebegne minden ember feje fölé akasztva, mintha guillotine pengéje függne a magasban. Mindenkinek megvan a maga cérnája, minden cérnának a maga szakadása. Mi a garancia, hogy én, aki hamarosan Koreába repülök, le is szállok a géppel, és átmentem a levegőből álló láthatatlan hídon azt a sok burjánzó ötletet, emléket,vágyat, szépséget, marhaságot, amik most megtöltik a fejemet? Lehet, hogyha lemaradnék a gépről, megúsznám, hogy lezuhanjon. Lehet, hogyha a következő géppel jönnék, az zuhanna le velem. És elszakadna az a bizonyos cérnaszál, mely hozzáköt az életemhez. És az a sok színes cérnaszál, melyek a szeretteimhez, gyerekeimhez, unokáimhoz, feleségemhez,. barátaimhoz kötnek. Egy embernyi hiány a levegőben, a földön. Egy embernyi térfogat, melyet kiszorítok a levegőből.
Gyakran járok Budapesten, gyakran látom a Dunát. Sosem gondoltam rá úgy, mint gyilkosra. Gyakran csodáltam a rakparton ülve a hatalmas hajókat, sosem gondoltam rájuk úgy, mint végzetes fegyverre. Mióta a sok kis hajót tömegközlekedési eszközként használjuk, arra vágytam, hogy egyszer hajókázzak valamelyiken. Mivel a városban mindig sok a tennivaló, ide-oda szaladgálok, sose jutottam el addig, hogy a magam gyönyörűségére hajókázzam. És egyszer se jutott eszembe, hogy ezek a kicsi, pöfögő vízi járgányok lélekvesztők lennének.
Sose gondoltam, hogy hét másodperc az élet. Hogy hét másodperc a halál. Ennyi idő alatt egy pohár limonádét nem lehet felhajtani. Egy cipőt nem lehet bekötni. Egy szerelmes haikut nem lehet elmondani. Száz métert nem lehet lefutni, világcsúcstartóként sem. Hét másodperc alatt süllyedt el a dél-koreai turistákat szállító kis hajó, a Hableány, a Margit-híd íve alatt. Eddig heten élték túl a tragédiát. Hét holttest került elő. Huszonegy embert nem találnak. Az háromszor hét. Hetesek mindenütt. Van-e a számoknak jelentősége?
Az a koreai férfi, az a halandó, az a testvér, aki utolsó pillanatban jelentkezett a társasutazásra. Ha meggondolja magát, még most is él. Ha elfelejt jelentkezni, még most is él. Egy embernyi hiánya most nem vijjogna fájón, pótolhatatlanul szerettei fejében.
Az a koreai hölgy, aki a fedélzeten fotózkodik az igazán hangulatos esti Budapesttel, a következő pillanatban pedig a jéghideg vízben találja magát, a hajó egyetlen örvény, egyhajónyi bugyborgó hiány a habok közt.
Az az amerikai nő, aki a nagy hajó fedélzetén töpreng, talán a szerelmen gondolkodik, talán a fia vizsgái miatt izgul, talán a munkáján jár az esze, és egyszeriben azt látja, hogy élő, kapálózó emberekkel van tele körülötte a víz, Úristen, ez milyen már, ez hogy történhet meg egyik pillanatról a másikra!
Az az amerikai öregúr, aki a lovairól mesél a nagy hajó éttermében, nagyon rendes ember, nagyon szereti a gyerekeit, nagyon szereti a lovait, nagyon szereti csavargatni a bajszát, észre sem veszi, csak utólag mondják neki, hogy le kell szállni, a hajó bedarált egy másik hajót, meg se rezdült belé a hatalmas építmény.
Az a búvár, aki leszállna a mélybe menteni a roncsot, hatvanöt kiló súlyt pakol magára, mindkét csizmája kétkilós ólomlábbeli, el ne sodorja az áradat, odalenn semmit se látni, hordalék mindenütt, eszelősen húz a víz, pokoli, letépi a búvárt a létráról, elsodorná, egy másik búvár megmenti őt, elvágja a légzőcsövet, mely beakadt a létrába, a többi búvárnak kell kimentenie mindkettejüket.
Azok a lelkek, akik a mélyben hallgatnak, a hajó belsejében. Ügyvédek, hivatalnokok, pénztárosok, tanárok, pékek, taxisofőrök. Többé nem tanítanak, nem vezetnek, nem sütnek, nem számolnak, nem beszélnek, nem iktatnak. Nem szeretnek, nem haragszanak, nem szomorkodnak, nem szurkolnak, nem énekelnek, nem eszik a kedvenc ételüket, nem kenik be naptejjel a hátukat. Várják a szabadítást, a fényt, az igazságot, az igazságügyet.
Mindenkinek van egy cérnaszála. Azon függ az élete. Huszonegy cérnaszál lobog valahol a vízben, a levegőben. Még huszonegy elszakadt cérnaszál.
Lackfi János
01.06.2019
No comments:
Post a Comment