Teréz anya nem hitt Istenben

„Isten nem akar engem, Isten nem Isten, Isten egyáltalán nem is létezik.” Kemény szavak ezek, főleg, hogy akinek a száját elhagyták, később az egyik legjelentősebb kortárs szent lett.

Mindenki ismeri Kalkuttai Teréz anyát: úttörő karitatív munkája, töpörödött, fejkendős alakja miatt már életében katolikus ikonná vált, 1997-es halála után pedig az egyház hamar felfedezte néhány csodatételét, melyekre hivatkozva előbb boldoggá, majd szentté tudták avatni.

Azt azonban szinte senki nem tudja, hogy az egyik legjelentősebb modern szent életének nagy részében súlyos kételyekkel vívódott Isten létével kapcsolatban, sőt, többször is megtagadta őt.

Teréz anyának 1946-ban, amikor még nem volt Teréz anya, csak Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, a Kalkuttából Dardzsilingbe tartó vonaton jelent meg Jézus, aki a szegények istápolására szólította fel őt. A minden kételyt félresöprő spirituális löket azonban később nem jelentkezett, és az albán származású apáca lényegében életének hátralevő fél évszázadát úgy élte le, hogy a világnak egy kiegyensúlyozott és eltökélt asszony képét mutatta, de közben belül súlyos kétségek mardosták.

Isten egyáltalán nem létezik – mondta a szent

Kételyeiről ráadásul nem elejtett szavaiból, megjegyzéseiből tudunk, hanem kiterjedt levelezéséből. Az igaz, hogy leveleit nem a nyilvánosságnak szánta, de boldoggá avatási eljárásának 1999-es megindításakor elkezdték feldolgozni, majd publikálni őket (2009 óta magyarul is olvashatók). Ezek olyan döbbenetes belső válságról árulkodnak, hogy amikor Brian Kolodiejchuk atya, Teréz anya szentté avatási ügyének posztulátora először felolvasta őt a kalkuttai gyülekezetnek, alig akarták elhinni, hogy valóban ő írta őket.
Ezek a levelek ugyanis fokozódó nyugtalanságról, belső szárazságról, sötétségről, magányról, sőt, „kínokról” panaszkodnak:

"Hol a hitem? Még mélyen is csak üresség van és sötétség van, semmi más. Ha van Isten, kérem, bocsásson meg! Ha gondolataim a mennyekig szárnyalnak, akkor ott csak valami vádló ürességet találnak, ahonnan visszatérve ezek a gondolatok úgy vágnak a lelkembe, mint éles kések. A csönd és üresség olyan nagy bennem, hogy hiába nézek, nem látok, hiába fülelek, nem hallok, hiába mozgatom ima közben a nyelvem, az nem beszél."

Ezt a csöndet akár a meditáció tereként is fel lehetne fogni, ha Teréz anya nem fogalmazna még konkrétabban:

"Minek is munkálkodom én? Ha nincs Isten, akkor nincs lélek sem. Ha pedig nincs lélek, akkor Jézus, te sem lehetsz."

Rosszabb napjain pedig már-már mantraszerű tömörségű gondolatmenetben eljutott Isten létének konkrét tagadásáig is.

"Isten nem akar engem, Isten nem Isten, Isten egyáltalán nem is létezik."

Kemény ateista szavak, főleg, hogy a II. János Pál pápa melletti legjelentősebb modern szenttől származnak!

A hitetlenség csak a hit előszobája

De ne becsüljük alá a világtörténelem legellenállóbb politikai intézményének konfliktuskezelő képességét sem; nem Teréz anya volt ugyanis az első élő szent, aki elveszítette fogását a hiten. Többen már az Istennek szemrehányást tevő Jézusnál is hasonló megingást gyanítanak, amikor a keresztre feszítve így kiáltott:

"Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA   SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?"

A szentek életével foglalkozó hagiográfia is feljegyzett hasonló tüneteket a kevéssé ismert XVI. századi spanyol karmelita szerzetesről, Keresztes Szent Jánosról - ő a „lélek sötét éjszakájának” nevezi kételyekkel töltött napjait –, vagy a XIX. század végén élt francia Lisieux-i Szent Terézről. Ezek a szentek azonban az egyházi történetírás szerint életük végére mind megtisztultak a kételyektől – és több életrajzírója ugyanezzel nyugtatja a levelezés publikálását követően felbolydult modern hívőket is.
A katolikus hagyományon kívül a katolikus teológia is igyekszik megbirkózni a szentséggel nem csak első pillantásra összeegyeztethetetlen kételyekkel. Persze nem lehet egy bekezdésben összefoglalni 2000 év keresztény miszticizmusának lényegét, de a kiszikkadást sokan úgy magyarázzák, hogy az istenkeresés felfokozott állapotában eljön egy olyan szint, amikor a bűnök terhe, „isten visszahúzódása” olyan félelemmel és magánnyal tölti el a szívet, hogy az már-már az ateizmusba csap át. Azonban ez a totális kétely csak a megtisztulási folyamat része, mely után a hit a puszta megélésnél magasabb szintre lép. Azaz egyfajta hegeli fordulattal a negativitás olyan szintűvé válik, hogy önmagát számolja fel, és teret nyit egy magasabb fokú szintézisnek, ami jelen esetben maga Isten.
(Index)