Nỗi buồn nước Hung

TRIANONRÓL MÁSKÉNT.

A trianoni békeszerződés, ami szerintem inkább nevezhető békediktátumnak – párizsi békének az a része, amely Magyarországgal foglalkozott – a legsúlyosabb vérveszteség volt, amelyet a magyar nemzet az 1526-os mohácsi csata óta elszenvedett. A „béke” 1920-as aláírásától számított negyedszázadon át Trianon következményei és felülvizsgálatának követelése uralták a magyar politikát, és nagymértékben meghatározták az ország külpolitikáját. Trianon öröksége mind a mai napig szenvedélyek és viták forrása Magyarországnak a szomszédjaival fennálló kapcsolataiban, illetőleg a magyar belpolitika részben kódolt témája. Ezét külön meg kell vizsgálnunk a szerződés hátterét és azokat a tényezőket, amelyek a béke feltételeit kialakították.
Az igazságtalan területi felosztás elve magával hordozta azt a tényt, hogy a béke nem tartható fenn tartósan az „új Magyarország határaival” szomszédos kialakuló államok, népek között. Az országunk számára nem lehet kielégítő egy olyan béke, amely nem ígérkezik tartósnak, és a tartós béke alapvető feltétele, hogy a megvalósíthatóság határain belül teljes mértékben érvényesítse a nemzeti törekvéseket. A nemzetiségi elvet kellett volna elsősorban szem előtt tartani a háború utáni területi elrendezésnél. Ez a vitatott kérdés megoldásnak egy sarkalatos pontja, amit nem vettek kellő súllyal figyelembe a béketárgyaló antant hatalmak különböző más érdekérvényesítő akaratokkal szemben.
Azt sem kell figyelmen kívül hagyni, - azt a nyilván való tényt - hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül Magyarország is évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. A terület újra felosztó bizottságok között (kettő) voltak lényeges kocepcionális (gondolkodásbéli, elképzelésbéli) majd lényegesnek látszó különbségek. A román követelésekkel foglalkozó bizottság például csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglakozó pedig Szlovákia déli határára összpontosított. Ugyanis a két bizottság abban a hitben volt, hogy egy tárgyalási poziciót dolgoznak ki, amelyet majd megvitatnak a vesztesekkel, mielőtt végső formába öntik a békeszerződést. Az Amerikai Egyesült Államok diplomatái és tanácsadói elsőbbségben részesítették az etnikai elvet, és azt igyekeztek elérni, hogy az új határok a lehető legjobban kövessék az egyes régiók etnikai térképét. Ezzel szemben a britek a születendő új államok gazdasági és stratégiai életképessége mellett kötelezték el magukat. A harmadik bizottság az olaszok csaknem kizárólag a jugoszlávokkal vitatkoztak a balkáni zsákmány felett. A franciák azt tartották szem előtt, hogy a határrendezés után a lehető legnagyobb befolyással rendelkezzenek a régióban, ezért kedvezően fogadták az utódállamok minden követelését, „amivel csak elő mertek állni”, és így gyakorlatilag mindig egyetértettek a britekkel. Ha meg kellett szavazni egy bizonyos dolgot, általában az angol-francia álláspont az amerikai fölébe kerekedett, és ez megint csak nem segített Magyarországnak. Sajnos azt kell mondanom, hogyha Magyarország, - mint vesztes állam – ha ott lehetett volna bizottságok ajánlási kidolgozásának rövid időszaka alatt, az sem változtathatott volna Magyarország hatalmas hátrányán, amely a legyőzött ellenség státusa volt. A bizottságok vitáiról itt-ott lehetett olvasni, de olyan történetírásunk volt, amilyen, ami a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyta, azt mindig „jegelték”, hogy ezek lehetőleg a köznép tudomására ne jussanak. Maga a bizottságok véleményei is valamilyen befolyásoltságon alapultak. Idézek egy véleményt, ami megvilágosítja, hogy a bizottságok is látták, hogy a végsőnek tűnő megoldási javaslatok sok helyen „teherrel” van tele. Néhány vélemény:
 „ A jenkik (USA) északabbra húznák meg azt a határt, Csehszlovákia és Magyarország között, közel az etnikai határhoz, de azzal elvágnák a vasútvonalakat. Mi (Nicolson) délebbre akarjuk a határt, hogy megmaradjon a Kassa-Ungvár vasúti szárnyvonal, annak ellenére, hogy ez vagy 80 ezer magyart cseh fennhatóság alá fog juttatni.”
Egy másik felfogás, ahogy azt akkor látták a tárgyaló bizottságban:
„Amikor ezekkel az etnográfiai nehézségekkel szembesülünk, nagy a különbség, hogy azok a románok és a magyarok között merülnek-e fel, akik a mi ellenségeink, vagy a románok és a szerbek között, akik a szövetségeseink. Az első esetben lehetetlennek bizonyult eleget tenni mind a két félnek, a mérleg nyelve szükségszerűen román szövetségesünk javára billent, és nem az ellenséges Magyarország javára. Ugyanis akkor nem lehetett túlzásba vinni ennek az elvnek az alkalmazását, hiszen végső kötelességünk egy olyan helyzet kialakítása, amely tartós békét képes biztosítani.”
A területi revízió tudományos érveire a Magyar Földrajztudomány Nagy-Magyarország mellett kitett magért. Az első világháborút lezáró békekötések tárgyalóasztalánál nem csak politikusok, diplomaták, hanem tudósok, mindenekelőtt geográfusok is helyet foglaltak. A földrajztudósokat a legtöbb érdekelt ország szakértői között az első sorokban találjuk, hiszen a békeszerződések legfontosabb vitatémái területi, földrajzi kérdések voltak. A tudós szakértők szerepe azonban az igazán lényeges kérdések eldöntésében nem volt jelentős, hiszen a területi rendezésről a politikai, hatalmi érdekek, illetve stratégiai megfontolások döntöttek, a tudományos érvek legtöbbször a már korábban megszületett döntések legitimálására szolgált. Ennek ellenére a tudomány embereinek igyekezetére nem lehetett panasz: a geográfusok mindegyik érintett országban a legkorszerűbb tudományos eszközöket vetették be nemzetük igazának bizonyítására. A hatalmas népszámlálási (1910) adatbázisból könnyen értelmezhető mutatószámok, majd látványos, szuggesztív tematikus térképek készültek, mindenekelőtt nemzetiségi (néprajzi) térképek.
A Legfelsőbb Tanács május 12.-én elfogadta a bizottságok ajánlásait, és eltekintve egy rövid és eredménytelen vitától, amely Magyarország nyugati, osztrák határával foglalkozott, másról nem is indult eszmecsere. Ennek értelmében Ausztria megkapott egy darabot Nyugat-Magyarországból (Őrvidék), azaz Burgenlandot, ahol többségében is német (osztrák) nemzetiségiek éltek.
Románia megkapta egész Erdélyt, Magyarország egy jelentős sávját az erdélyi határtól nyugatra, tehát az úgynevezett Partiumot is, valamint a Bánát keleti részét.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megkapta egész Horvátország/Szlovéniát, a Bánát nyugati felét és a Bácska legnagyobb részét.
Csehszlovákiához került Észak-Magyarország összes, főként szlovákok és ruténok lakta része, ezen kívül egy magyarok lakta sáv az etnikai határtól délre. Még Lengyelország is kapott néhány községet az Észak-Magyarország egykori közös határmentén.
David Lloyd George (angol) még 1920-ban is igyekezett elérni, hogy az etnikai elvet részesítsék előnyben a többi tényezővel szemben, akkor, amikor a konferencia feltételeit már a magyar kormány tudomására hozták. Azt mondta, hogy nem lesz béke Közép-Európában, ha kiderül, hogy
 „magyarok egész községeit adták át, mint a barmokat Csehszlovákiának és Erdélyt a Románoknak, csak mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet.”
Az az igazság, hogy a bizottsági munkáknak ebben a szakaszában már beállt a „konferencia-kimerültség”, az államférfiakat elfárasztotta az a sok testi és lelki feladat, amelyeknek a háború kitette őket – az a háború, amelyet több mint egyéves viták követtek a béketárgyaláson. Érthetően nem volt kedvük hozzáfogni az általános rendezés egyik legösszetettebb, legrejtélyesebb problémájának kibogozásához, amikor az egész munka elsődleges célja az volt, hogy Németország lefegyverzése és megbüntetése teljesüljön.
„A népek akarata 1918 októberében és novemberében nyilvánult meg, amikor a kettős (dualista) monarchia összeomlott, s amikor hosszú ideig elnyomott népek olaszok, románok, jugoszláv vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek. Azóta lefolyt események ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen Szent István koronája uralma alatt népek érzelmeinek. A magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek az volt a célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségleteknek eleget tegyenek, nem tévesztettek meg senkit; nem változtatnak semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú éveken át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a nemzetiségi kisebbségek hangját elnyomja.”
Az igazsághoz még az is hozzájárult, hogy a magyar uralkodói „elitet” az Osztrák uralkodói „kilóra” megvették, amikor a magyar elitet beengedték a saját rezidenciáiba, de a magyar parasztságot, értelmiséget ez által kisemmizték, érdekeiket nem képviselték kellően, még sok embernek szavazati joga sem volt, hogy beleszóljon a „nagy” politikai vitákba. A Habsburgi politika soha sem kedvezett (400 év) Magyarországnak, csak kiszolgálói voltunk ennek a pöffeszkedő, nagyhatalomra vágyó úri népségnek.
Mérlegelve a konferencia döntéseit, kimondhatjuk, hogy azok igazságtalanok voltak, és indokolatlanul ártottak Magyarországnak. A keserűség és sértődöttség olyan magjait hintették el, amelyek megmérgezték a magyar közéletet és veszélyeztették a régió békéjét. Magyarország veszteségeinek nagyobbik része nem a békekonferencia következménye volt, és nem is a Monarchiának a háborúban elszenvedett vereségéből fakadt, hanem abból a politikából, amely háromnegyed évszázadon át a magyar uralmat kellemetlenné, néha elviselhetetlenné tette Magyarország nem magyar lakosai számára. Ennek a politikának sikerült győzelemre juttatnia a nemzeti eszmét egy etnikailag heterogén királyságban, amelyhez a földrajz, a bevándorlások, a történelmi események és középkori múltjának túlságosan becsvágyó terjeszkedései alakították ki. Mind ezek a tényezők is nagy részben felelősök a Magyar királyság felbomlásáért.
Az első világháborút lezáró „békeszerződés”, - ami szerintem egy kegyetlen diktátum volt – a mai napig nagyon erősen foglalkoztatja a magyar közvéleményt és a történészszakmát is. Ennek oka az, hogy 1990 előtt kevés olyan szó eshetett erről a magyar nyilvánosságban, - ebből a szempontból talán a nyolcvanas évek már jelentettek némi enyhülést. Ugyanakkor a határon túli magyarok helyzete révén a kérdés folyamatosan jelen van azóta is a közbeszédben. 2010 óta, amióta június 4. hivatalosan is a nemzeti összetartozás emléknapja lett, a Trianonra történő hivatkozások még gyakoribbak a magyar közéletben. Már elég sokat tudunk a „békeszerződés” körülményeiről, ám az még eléggé feltáratlan terület, hogy az ország darabokra szaggatása miként érintette a magyar társadalom mindennapjait. Ebben a kérdésben talán azt lehet tudomásul vennünk, hogy minden nemzetnek meg van az a joga, hogy a saját sorsáról önmaga döntsön. Ezt az időszakot a nemzetek „tavaszának” vagyis a nemzeti ébredésnek nevezném, ami (1711-től) – szatmári béke – és azt követő ipari forradalom kezdetén kezdődött, de nem minden nemzetnél voltak olyan értelmiségiek, akik erről időben tájékoztatták volna a sajátjait.
Magyarország minden harangja szóljon JÚNIUS 04.-ÉN 16.32 perckor egy percen át a Trianoni „békediktátum” aláírásának, tragédiájának szomorú emlékére. 

Nyíregyháza, 2020. június 01.       Összeállította: Bolyán Sándor